MiniMengely logo

Gazdit keresünkGazdit keresünk Gazdira találtakGazdira találtak In memoriamIn memoriam

Kutya hírekKutya hírek (W)ebnapló(W)ebnapló SikertörténetekSikertörténetek Kutyatartási tanácsokKutyatartási tanácsok Hírek a gazdiktólHírek a gazdiktól

FórumFórum FotóalbumFotóalbum LetöltésLetöltés LinkekLinkek

Mit jelent a virtuális örökbefogadás?Mit jelent a virtuális örökbefogadás?

Információ önkénteseknekInformáció önkénteseknek

Mit adományozzak?Mit adományozzak?

Számlaszám és adószám
BANK INFO:
Beneficiary Name: NOÉ ÁLLATOTTHON ALAPÍTVÁNY
BANK NAME: OTP BANK RT
Address: H-1102 Budapest, Kőrösi Csoma stny.
SWIFT: OTPVHUHB
IBAN HU66 1171 0002 2008 4606 0000 0000
FőoldalFőoldal RólunkRólunk ElérhetőségeinkElérhetőségeink Hogyan segíthet?Hogyan segíthet? Örökbefogadási és leadási tudnivalókÖrökbefogadási és leadási tudnivalók TámogatóinkTámogatóink

Béni története, avagy NINCS LEHETETLEN, csak tehetetlen!
2016.08.25.
"Parker, az én Valentin-em

Nemrég olvastam egy kis képet, amin a következõ állt: „Ha a kutyámról kérdezel, készülj, mert nem tudok röviden beszélni róla!” Ez tökéletesen igaz rám is :-D

Míg a szüleimmel laktam, mindig volt kutyánk, sõt, úgy is költöztem külön 2014 októberében, hogy „magam után” hagytam egy angol bulldog kislányt és egy francia bulldog kisfiút. Hétvégenként kutyáztam, de ez hétrõl hétre egyre kevesebbnek bizonyult számomra, majd egy kis gondolat kezdett gyökeret verni a fejemben: szeretnék egy kutyát magam mellé. Egy dolgot rögtön tudtam, hogy menhelyrõl hoznék ki, és mivel sok barátom van a NOÉ-ban, így az õ segítségüket kértem. Február 6-án, szombaton, látogattam el Hozzájuk, ahol csak annyit kértem, hogy kistestû legyen. Csilláéknak az elsõ gondolata Parker (akkori nevén még Béni) volt, mondván, hogy szerintük õ jó választás lenne nekem. Azóta már tudom, hogy egyáltalán nem volt igazuk: mert TÖKÉLETES választás volt! Sose fogom elfelejteni, ahogy jött felém a nagy, loboncos, a hasánál a földig érõ szõrével, rögtön arra asszociáltam, hogy úgy néz ki, mint egy szórakozott professzor :-)




Átvettem a pórázt és mentünk egy próbakört. Megmondom õszintén, minden jobban érdekelte, mint hogy ki van a póráz végén, szagolt, futott, jelölt mindent, de ez talán normális is, végre picit szabadnak érezhette magát. Ahogy visszaértünk, éppen csak hogy megálltunk a tisztás közepén, mikor beült a lábam közé, felnézett rám és elkezdett nyüszögni. Bevésõdött… Ez volt az a pillanat, mikor kiválasztottuk egymást! Egy percig sem haboztam, tudtam, hogy hazaviszem magammal, csak egy hetet kértem, hogy beszerezzek számára mindent. Egy hétig izgultam, hogy milyen lesz együtt élni. És ha nem tetszem neki? És ha nem csinálok valamit jól? Jó anyja leszek-e? Majd február 14-én – épp Valentin-napon – megtörtént az összeköltözés. Az elsõ pár óra hatalmas sokk volt szegénynek, azt se tudta hol van, miért mozdították õt ki újra a megszokott környezetébõl, sõt, nem sokkal késõbb egy orvosi vizsgálaton is átesett. Döbbenten láttam, hogy nem tudja, mi az a kutyaágy, úgy kellett beletennem, majd kis idõ múltán láthatóan felfogta, hogy ez jó. A következõ egy hetet csak ketten töltöttük, szoktuk egymást, fõleg õ engem, a lakásomat, a kutyaágyát, a vizes tálat és mindent!




Megjártuk a kutyakozmetikát, megfürdettük, illatos és fazonra nyírt baba lett, bár az autózást csak hordozóban viselte, remegett. És ez a remegés még hosszú-hosszú ideig nem múlt el. Remegett, ha kimentem a szobából a konyhába, ahová pár másodperccel késõbb követett, ahogy szinte mindenhova. Remegett, ha ráadtam a nyakörvet, illetve mikor beültünk az autóba, vagy bementünk egy üzletbe. De tudtam, hogy ez csak szokás kérdése, így napról-napra jobban oldódott. Aztán jött a fekete leves, a következõ hét, mikor is el kellett válnunk napközbenre, hiszen, ahogy mondogattam is neki, éhen-halunk, ha nem dolgozom :-) Egy hónapig izgultam, hogy kapok-e gyorshajtásért, buszsávban való haladásért büntetést, olyan hévvel mentem haza az elsõ munkanap után! És a lakásba érve: semmi. Se bepisilés/bekakilás, se a lakás lebontása. Borzasztóan örültem!!! És nyilván Parker is nekem, végre végre itthon vagy! – gondolta! Jött a következõ nap, mikor is már nem volt zökkenõmentes a reggeli indulásom sem, remegett és nyüszögött, nehezen tudtam kijönni az ajtón, hazaérve pedig az a kép fogadott, hogy Parker lebontotta a fa bejárati ajtómat.








És abban a pillanatban beugrott, hogy mennyi, de mennyi ember jutna arra a döntésre a faforgácsok és a szétkapart ajtó láttán, hogy azonnal visszaviszi a menhelyre, hiszen ez a kutya „rombol és rossz”. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy mennyire meg lehetett ijedve, mennyire jött volna utánam, majd a földre ülve õ az ölembe bújva félt, én meg csendben sírtam.




Feltakarítottam, nem volt nagy ügy. Szerdán délután hazaérve a szembe szomszéd azzal fogadott, hogy Parker sokat sírt, majd abbahagyta, majd megint sírt, és kapart is. Na, ott már tudtam, hogy baj van. Belépve a lakásba kissé elakadt a szavam, a konyha közepéig repültek a forgácsok, és a járólap, az ajtó, és néhol a fal is tiszta vér volt. Szerencsére a kis lábának semmi baja nem volt, de olyan erõvel kapart, hogy így megsérült. Itt már tudtam, hogy ez túlmutat rajtam, és ekkor kértem az Akela Kutyaiskola oktatóinak, Angyal Zsoltnak és Fássy Zoltánnak a segítségét. Zsolt kijött és rámutatott a tényre, miszerint Parker szeparációs szorongással küzd, mely az jelenti, hogy nem tudott mit kezdeni az egyedül léttel. Megoldásként pedig elsõ körben a napközbeni kennelbe való bezárást ajánlották. Megjegyzem, itt volt velem másfél hete, nyilván a világ legrosszabb gazdájának éreztem magam, aki ilyen rövid idõ után újra „ketrecbe” zárja szegényt. A következõ két napban 2 különbözõ kennelbõl szabadult ki, akár szerepelhetett volna a következõ Szemfényvesztõk címû hollywood-i filmben is…




A megoldást apukám hozta el számunkra, aki fém- és mûanyag kis bilincsekkel rögzítette a legtöbb helyen az egyénként csukható kennelt, én meg úgy tettem be õt minden reggel, hogy az ajtóra még további 6-8 gyorskötözõt tettem, majd délután ezeket csípõfogóval szedtem le. Képzelhetitek :(

Az elsõ pár napban szereztünk egy bibit a homlokunkra, mert EGYESEK még így is megpróbálkoztak a szabadulással, de innentõl jött a javulás. Ugyanis hétközben-napközben kennelben volt a fiatalúr, hétvégén pedig elkezdtem vele az alapfokú tanfolyamot, szintén az Akelában. Hétvégérõl hétvégére nyílt ki, a 6 hetes tanfolyamból az elsõ 5-ön, mikor nem feladat volt, hanem játszottak, Parker a lábam mellett kolbászolt, majd a vizsga elõtti utolsó órán játszott és futott két kört a többiekkel. Hatalmas boldogság volt számomra! A vizsgát 89%-al megcsinálta, büszke voltam/vagyok rá, fõleg, hogy honnan indultunk, és mivel élvezte a sulit (és nem mellesleg én is nagyon szerettem oda járni), nem volt kérdés, hogy megyünk középfokra.




Idõközben a reggeli séták után nyugodtan viselkedett, nem remegett, csak nyugodtan beült a kis ágyába, így egyik reggel léptem egy nagyot és otthagytam. Kennel nélkül. Vállalva, hogy mire hazaérek, annyira kikaparja az ajtót, hogy az udvarban lévõ macskák ki-be járnak majd rajta. DE SEMMI! Egy forgács szeletkét sem kapart le, pihent! Büszkén mondhatom – köszönve innen is a családom, a barátok, a NOÉ-sok és az Akelás oktatók segítségét és tanácsaikat! -, hogy kb 2 hónap alatt kiszedtem a szeparációs szorongásból, és elnyertem a bizalmát, szeretetét! A középfok már sokkal zökkenõ mentesebben ment, szintén 80% feletti eredménnyel, szépen dolgozott és végre összeértünk!


A kis csapatunk azóta csak fejlõdik, voltunk együtt nyaralni, a kutyasulisokkal, ahol egy hétig fürdött a tóban (nem volt õszinte a mosolya, mikor megúsztattam…), pihent a többi kutyával (póráz nélkül!) a pokrócon, míg mi beszélgettünk vagy játszottunk, részt vett a reggeli foglakozásokon, és most szeptemberben újra beül az iskolapadba, egy következõ szintre. Jót tesz a kis agyának, lelkének, szívének, nekem pedig jó látni, ahogy felszabadul! Most már ott tartunk (a közterületesek csukják be a szemüket), hogy póráz nélkül sétálunk, barátkozik emberekkel és kutyákkal egyaránt, a legtöbb helyre jön velünk kirándulni, imádja az erdõt, volt már a pesti éjszakában is (na persze éjfélre hazavittem, mégiscsak gyerek!) és imádja az autót, ahogy nyitjuk az ajtót, már ugrik is be az anyós ülés elé! Hol van már, mikor remegett és hordozóba kellett tenni?! Ugyan már :-)








































Egy pocakröntgen közben véletlenül kiderült, hogy a bal hátsó lábában van egy légpuska golyó (remélem szépeket álmodik, aki belelõtte), amit kedvenc Zsargal doktor bácsink szeptemberben kimût, hogy utána még nagyobb hévvel tudjon rohangálni a magas fûben, és még jobban erõsödjön a szelektív hallása, mivel ilyenkor hirtelen megsüketül, és elfelejt elsõre visszajönni! :-P

Nem tudok sokat az elõéletérõl, csak hogy kb. 4 éves, melybõl 3-at menhelyen töltött. Az elején arra gondoltam, hogy hogy lehet valaki olyan szívtelen, hogy vagy beadja menhelyre, vagy szélnek ereszti, nem foglalkozik. Aztán ahogy telt az idõ, rájöttem: köszönöm annak, akinek nem volt Rá szüksége, mert így nekem jutott az a boldogság, hogy vele élhetek!





Zsuzsi"


Kedves Zsuzsi! Köszönjük ezúton is a kitartásodat, hogy nem adtad fel és megadtad Béninek a CSALÁDOT! A soraid sok embernek mutathatnak példát a kitartásból! Köszönjük és még nagyon sok közös emléket kívánunk Nektek!


Megosztom a Facebookon